2017. október 15-én MARATONISTA
lettem!
Igazi örömfutásban volt részem 4 óra 23 perc 11 másodpercen keresztül,
életem eddigi legjobb élménye volt! Valahogyan minden összeállt erre a napra,
csodálatos napsütéses idő, pozitív gondolatok, a szüleim, a testvérem és a
barátom a helyszínen. Nem hiába készültem már március óta. Futottam hidegben és
melegben, reggel és este, esőben és szélben, sötétben és ragyogó napsütésben,
egyedül és kísérettel, zenével, hangoskönyvvel és csendben, befelé figyelve.
Futottam hétköznap és hétvégén, röviden és hosszan, gyorsan és lassan, nyaralás
alatt, tanulás helyett, munka mellett, bulik előtt és után is. A felkészülés alatt részt vettem jól és
rosszul sikerült versenyeken, megcsípte egy darázs a talpamat, megírtam a
szakdolgozatomat és leállamvizsgáztam.
Megérte? Minden egyes perc!
Milyen volt? Elmesélem!
Hősök tere, 9.30. Rajtszám a helyén, Első Maraton felirat a hátamon, telefon a kezemben, az erő a lábaimban. Alig vártam már, hogy induljunk és kicsit el is érzékenyültem, hiszen erre a pillanatra vártam, erre készültem hónapok óta! Az indulás előtt még beszélgettem egy mellettem álló bácsival, aki éppen a 26. maratonján indult, innen is minden tiszteletem!
 |
| Drága szurkolócsapatom <3 |
Az első 10 km szinte
eseménytelenül telt, a BSI futóversenyeken szokásos útvonalon futottunk az
Andrássy út – Lánchíd – Várkert Bazár – Alagút – Budai rakpart a Lánchídtól a
Petőfi hídig, majd vissza a Szabadság hídhoz. Élveztem a napsütést, a
hangulatot, csak vitt előre a lábam, így szinte elillant az egynegyede a
távnak. A frissítőpontokon nem kellett sétálnom, köszönhetően egy korábbi
versenyen kapott tippnek az egyik iramfutótól. (Az a titka, hogy nem teli
poharat kell választani, hanem egy félig telit és összenyomni picit, hogy
legyen egy kis szája a pohárnak.)
A Szabadság hídnál a megbeszéltek
szerint már várt a családom, nagyon jól esett, hogy ők is buzdítottak. Készítettek
HAJRÁ! feliratot és apró motivációs kártyákat is, amiken üzenetek vártak.
 |
| Gergely Zákány photography |
A pesti rakparton nem igazán
szeretek futni, elég hamar jött is egy nehezebb rész a futásban 12-18 km
között: meglepődtem, hogy kicsit emelkedik a pálya és hogy milyen hosszú a
szakasz a Szabadság híd és a Margit híd között. De az őszi Margitsziget a
gyönyörű színeivel és a szökőkúttal kárpótolt az odavezető útért. A 18 km-es
frissítőpontnál pedig előrehoztam a vasárnapi ebédet és jól feltankoltam
banánnal, hogy újult erővel futhassak fel az Árpád hídra.
Nagyon féltem a táv felétől,
hiszen iszonyatosan demotiválóan tud hatni, hogy „na, még ugyanennyi van hátra!”,
de a félmaratonnál elővettem a pozitívan gondolkozó énemet és csak arra gondoltam,
hogy minden lépéssel kevesebb van már csak hátra, mint amennyit idáig
megtettem. Ez bejött, és még egy szuper képet is csinált rólam az egyik
hivatalos fotós, amit innen is nagyon köszönök! (Idáig csak szenvedős futós
képeim voltak!)
 |
| Gergely Zákány photography |
Ezután jött a végeláthatatlannak
tűnő budai rakpart, az Árpád hídtól egészen a Rákóczi hídig. Itt is a pozitív
gondolkodást hívtam segítségül, mindig csak a következő hídra koncentráltam,
kis célokat állítottam fel magamnak és mindig örültem, mikor egy-egy hidat a
hátam mögött hagytam. 24-26 km között kicsit beszúrt az oldalam, de könnyen
túltettem magamat rajta, mert az edzések során megtanultam, mi a teendő
ilyenkor. 30 km-nél vártam a maratoni falat, de nem jött, helyette egyre több
ismerős arccal találkoztam a futók között. Sokan már sétáltak ezen a szakaszon,
de én csak a frissítőpontokon lassítottam sétára, amíg magamhoz vettem a víz-iso
ital-banán szentháromságot.
 |
| Gesztenye Fotó - A képen nem a barátom van! :) |
34 km-nél aztán megint
találkoztam a szüleimmel és a testvéremmel, a barátom pedig pár méteren
keresztül futott is velem, míg kaptam tőle egy müzliszeletet. Az egyik
legnagyobb bókkal is megajándékozott: „Nem is nézel ki úgy, aki már ennyi sok
kilométert lefutott!” A frissítőpontnál azonban jött egy kisebb holtpont, a
sétálás után egyszerűen azt éreztem, nem tudok újra elindulni, mintha ólomból
lett volna a lábam. Aztán persze futottam tovább és a Nyugati felüljárót is
legyűrtem 37 km-nél! Itt utolértem az egyik kollégámat, akivel együtt futottunk
tovább. Nem beszéltünk sokat, de mégis jól esett, hogy nem vagyok egyedül.
Ahogyan pedig megláttam a 40
km-es táblát, mintha szárnyakat kaptam volna, és bár egy percig sem kételkedtem
abban, hogy sikerül-e lefutnom a maratont, itt aztán már tényleg elhittem! A
Hősök terén már igazi fesztiválállapot uralkodott, a Városligetben pedig
visszatértem az első futásaim helyszínére, amikor csak álmodtam arról, hogy
egyszer itt fogom a maraton utolsó kilométereit futni. Az utolsó
frissítőpontnál már meg sem álltam inni, csak arra tudtam gondolni, hogy
mindjárt beérek a célba, ott aztán lesz annyi időm inni, amennyit akarok. A cél
előtt még anyáék utolsó buzdítása várt rám, aztán az utolsó 100 méteren már nem
láttam a könnyeimtől, hiszen sikerült, lefutottam a maratont!
 |
| Keresd a különbséget! :) |
Az egész verseny olyan volt, mint
egy nagy fesztivál, sok emberrel, zenével, csak nem mellesleg futottunk is!
Mindenkit bátorítok arra, hogy induljon el futóversenyen és tapasztaljátok meg
ti is, milyen Budapest gyönyörű részeit érintve futni, mindenhol szurkolókkal,
egymást támogatva akár egy-egy mosollyal a fordítókban. Ha pedig nem szerettek
futni, próbáljátok ki, milyen szurkolni, titeket is hamar magával fog ragadni
az érzés, ebben biztos vagyok. Ahogyan a nyolcéves testvérem mondta: „Kedvem
támadt nekem is futni, miközben néztelek!” :)
 |
| Gergely Zákány photography |
Köszönöm szépen a családomnak,
hogy végig szurkoltak a verseny alatt és abban is támogattak, ami számukra
őrültségnek tűnt. Nagyon szeretlek titeket!
Köszönöm Tominak a sok-sok
biciklin töltött órát, amíg velem volt a futásaim során! Nélküled nem sikerült
volna. <3
Köszönöm a mamámnak, hogy mindig
imádkozik értem és sokszor helyettem is hálát ad a Jóistennek!
Köszönöm a Boschos futóklubnak, hogy
támogatják a futóversenyeket és hogy a futás által egy szuper közösség része is
lehetek. Hajrá Bosch! :)
Köszönöm mindenkinek, aki
szurkolt nekem akár a helyszínen, akár csak gondolatban. El sem tudjátok
képzelni mennyi erőt ad egy „hajrá!”, egy „csak így tovább” vagy egy „jók
vagytok!”. A verseny utáni gratulációk is sokat jelentenek!
Köszönöm a BSI-nek és az összes
szervezőnek, hogy egy ilyen szuper versenyen futhattam le először a maratoni
távot!
Sokan kérdezitek, hogyan tovább,
mik a következő céljaim? Idén még a kedvenc félmaratonom vár Siófokon
novemberben, ahol a cél 2 órán belül beérni. Utána pedig ki tudja, mit találok
ki 2018-ra? :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése